A dobozban ott volt a karikagyűrű, diszkréten csillogva, mintha mindvégig rájuk várt volna.
Mellé egy gondosan összehajtott papírlap került, a férfi kézírásával:
„Azért nem hordtam ezt a gyűrűt, mert féltettem. Nekem a szerelem nem egy ékszeren múlik. Benne él minden napban, amikor melletted döntöttem, minden mosolyban, és abban, ahogyan együtt szembenéztünk mindennel. Ez csak egy jelkép volt. Te voltál mindig az ígéret.”
Mária szemébe könnyek szöktek, de ezek már nem a bánat könnyei voltak, hanem megnyugvást hoztak.
A kezébe vette a gyűrűt, és abban a pillanatban értette meg igazán a férje szavak nélküli üzenetét.
Aznap este felhúzta a gyűrűt a saját ujjára, és halkan azt mondta: „Most már kettőnkért is hordom majd.”
